Nem volt előreváltott vízumom Kuwaitba. Nem baj, lehet ott csináltatni.

Teljesen szürreális látvány, ahogy az indulási oldal luxusboltjai mellett a hatvanas éveket idéző pultnál tömegjelenetek zajlanak. Belevetem magam a tolongásba: (örök szabály: ha sorszámot kell húzni, előbb az legyen meg, minden egyébbel utána ráérsz tökölni)

Sorszám megvan, automatából okmánybélyeget veszek, várok… útlevelem elveszik a sorszámért cserébe, tehát a sorszám csak idáig tartott, következő pultnál a tömegjelenetek kezdődnek előlről.

Aztán rendőrnéni szólítja az embereket. Azt, hogy nem tudja kiejteni az indiai, nepáli, meg magyar neveket halk beszéddel kompenzálja. Tisztességben megőszült angol üzletemberek tolonganak a már- már vásári forgatagban, hogy hallótávolságon belül maradjanak. Hiszti.Ha nem ülünk le abbahagyja az útlevélkezelés. Nem viccel. Tényleg abbahagyja. Mindenki hátrébb húzódik, aki tud leül. Újrakezdi. Nem halljuk. Tömörülés. Hiszti. Abbahagyja. Újrakezdi. Néhány errefelé járatlan utazónak elkezd habzani a szája, miközben bagolyfülei nőnek a füleléstől. Hallom a nevem. Vagy valami hasonlót. Odatörtetek, már nem érdekel semmi, félrelökök mindenkit. Én vagyok? Én. Tessék, vigyem. A kérdést, hogy vajon miért kellett ezt a show-t rendezni, amikor semmit nem csinált az útlevelemmel, már nem teszem fel. Megvan. Megyek. 

Csomagok kezelését viszont nagyon kreatívan oldották meg. A talált csomagok pult elé, egy 3 méteres hegybe odahányták a bőröndöket.,. Végül is talált tárgy, mert nem vettem fel a futószalagról (mint ahogy a másik 100 ember se, aki még vízumot intéz…)

Welcome to Kuwait